Hagyományos tájjellegű ételek
Az elsődleges és legfontosabb táplálék a kenyér volt. Kenyeret egy hétre sütöttek, mennyisége attól függött, hány gyerek volt a családban. Egy négygyermekes családnak hetente három kenyér kellett. Kenyérsütésnél lángost is készítettek. Kalácsot, rétest ünnepekre, lakodalmakra, farsangkor csörögét és kőtt fánkot is sütöttek. Kukoricalisztből készült a tejföllel, túróval ízesített kukoricakása és a prósza is, ami tejjel besűrített sült tészta, lekvárral ízesítve. Régi, böjtös étel a piszlang, ami a csíráztatott búzából és rozsból készült a kemencében. Népszerű volt a krumplikása, a sósvakarcs, a zsíros gombóc is és a krumplis pite is.
Gyermekkorom emlékei…
Piszlang
A régi parasztember nem tanult volt, hanem bölcs! Tudta, hogy a sötét téli napok után jön a tavasz, a jó idő, és a munka. Nehéz, kemény, fizikai munka. Erő kellett hozzá felnőttnek, gyerekeknek. Mert bizony a gyerekeknek is volt feladata bőven a családban. Kecskét legeltetni, kislibákat őrizni, kacsákat a patakhoz hajtani. A vidám farsangi bálok után, a cigánybálon elsiratott és eltemetett bőgő után jött a böjt. Úgy mondták felénk a régi öregek: ” nagy bűtbe vagyunk, fújnak a bűti szelek…” Ennek a nagyböjtnek az erőt adó étele volt a piszlang. Piszlangot mindig csak tavasszal, böjt idején készítettek, mindig kenyérsütés után a kemencében. Nálunk évtizedekig volt egy piszlangos deszka. Ez egy hokedli nagyságú deszka volt, szép tisztára súrolva. A nagymama meg a mosópadon csíráztatta a búzát, mert ő még mosott mosópadon a répáskerti patakban. Ilyenkor bűt idején azonban még nem kellett a mosópad.
De akkor lássuk végre, hogyan is készül a piszlang.
A mamuska jól beitatta a deszkát vízzel. Közben egy tál rozsot, két tál búzát megmosott a nagyvájlingban, azután a szűrőkanállal szépen fölhalmozta a deszka tetején. Csinált egy kupacot belőlük. Fogott egy szakajtóruhát, megvizezte és a deszkát a magokkal együtt szépen letakarta vele. Ezután minden nap levette a szakajtót, langyos vízben átmosta, újra beáztatta és visszatette a magokra. 10-12 nap múlva úgy kicsírázott, hogy mi gyerekek sündisznónak hívtuk. Amikor a csíra már 2-3 centiméteresre nőtt, húsdarálón ledarálták, majd a nagyvájlingban felöntötték vízzel, jól átgyúrták, átmosták és leszűrték. A búzát megkapták a tyúkok, hogy jobban tojjanak, a megmaradt fehér, tejszerű lé volt maga az élet, az erő. Ebbe a lébe édesanyám annyi lisztet kevert, hogy palacsintatészta sűrűségű lett. Azután összeszedte a bádog kistálakat, lábosokat és belemerte ezt a tésztát. Miután kisültek a kenyerek a még meleg kemencébe kerültek a piszlangos tálak. Másnapra elkészültek. Ezután a hideg kamrában a polcra kellett sorakoztatni őket. Minden nap egy kis tállal ehettünk meg. Kicsit kocsonyás, édeskés étel volt, a tetején mézszerű kéreggel. No, mi gyerekek ezt szerettük a legjobban! Le is ettük a tálak tetejéről… pervált is bennünket nagyanyám, hogy ” sorba köll azt ennyi gyerekek! ”
Azután egy hét múlva újra kezdte a mamuska a csíráztatást. Kétszer biztos, de volt úgy, hogy háromszor is készített piszlangot a tavaszi nagyböjt alatt. A nagymama csiripiszlinek hívta, ő mázas köcsögökbe, tálakba, lekváros bödönökbe rakta kemencébe. Valószínű, hogy tudományosan nem ismerték a búzacsíra értékét, mint manapság, de azt tudták, hogy a csíráztatott búza és rozs egészséget, erőt ad az embernek ilyenkor tavasszal. Mészáros Zsuzsanna Perkáta
